CSAK ÚGY

3.) Sokan élünk abban a hitben, hogy a ma ajtaja holnap is nyitva lesz…

Zsófikám! Nem akarlak terhelni az öregkori bajaimmal, de ezt el kell mesélnem. Ma reggel különösen fáradtan ébredtem a csontjaim, porcikám fatuskóként megdermedve, mint egy régi akkumulátor, ami az istenért sem akarja beindítani a motort. Recseg, ropog minden porcikám. Mostanában mintha fáradtabb lennék, persze tisztában vagyok, - az idő véges, – még nekem is.

Szokták mondani a "jegyzetfüzet" a rövid távú emlékezetem már nem a régi. Képzeld el; kinyitom a hűtöt és elfelejtem mit akartam, becsukom és abban a pillanatban eszembe jut. Néha akkorát nevetek magamon, hogy zeng a lakás. Napi teendőimet elfelejtem, ellenben egyre jobban feltörnek a gyerekkori jó, rossz, mosolyt csalogató emlékeim.

Minap hirtelen a semmiből eszembe jutott Johanka néni. Akkoriban mi gyerekek sokszor játszottunk boltost. Pengő volt a fizető eszközünk, töménytelen mennyiség volt belőle. Játék közben egyszer csak megszólalt az egyik fiú, – szerezzünk még több pénzt, én tudom, honnan tudunk. Gyertek! Voltunk vagy 8-an gyerekek, persze futottunk a fiú után. A falu közepén régen jobb napokat megélt villaszerű úri házhoz értünk. Fiúk épphogy a létra alsó fokaira másztak, ami a padlásra vezetett, mi lányok kiabáltuk, hogy nem illő más padlására engedély nélkül felmászni, azonnal gyertek le, - kiabáltuk. A zajra kijött a házból egy görnyedt, púpos hátú, botra támaszkodó, első látásra nagyon idősnek, betegnek tűnő idős néni. Próbált elzavarni bennünket. Fiúk nevetve kiabálták: "Johanka néni púpján áll a halál", Ő felemelte a botját és azzal kergetett bennünket. A gyerekek, főleg a fiúk körbe-körbe futkároztak és kiabálták a csúnya mondatot Johankanéni…. .. És hangosan nevették a nénit.

Nem tudom miért, a kis törékeny asszonyon nem tudtam nevetni. Sőt, valamiért felnéztem rá. Láttam rajta a tanult, művelt régi nemesi sorból való nénit. Elképzeltem fiatal lányként…vajon milyen lehetett, mert így is szépnek láttam. Igen! A szememben olyan embert láttam, akit a sors mélységesen meggyötört. Gondolatomban: szép családja, boldog élete lehetett a világégés előtt. Talán a háborúban veszett oda fia, férje, családtagjai. A felnőttek suttogásaiból sejtelmesen hallottam a háború borzalmairól. Elgondoltam a háború és az azt követő hiperinfláció felőrölte, tönkre tette lelki, testi egészségét.

Az volt az érzésem, Johanka néni szinte remeteként él az elszegényedett házában, a falunkban, pedig a szíve gyémántból lehet. Gyerek fejjel nem értettem, hogy a falusiak, miért nem segítették. Már soha nem tudom meg! Az ominózus naptól, amikor a fiúk csufolták, – szóval azóta szégyellem magam, számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: miért nem védtem meg vagy, később miért nem mentem vissza bocsánatot kérni tőle? Örömmel hallgattam volna az élettörténetét. A régi rendszert, egyáltalán az életét.

Pár hét, hónap telhetett el, az asszonyok egymás között susmogták, – meghalt az úri nő, – igen így mondták.

Egyszer nagypapám megkérdezte, – kislányom hallom az idén új tantárgyat tanultok? – Igen papa, történelmet. – "Amit történelem órán tanítanak, nem kell mindent elhinni", – mondta. Papám ezzel a mondatával gondolkodóvá tett. Próbáltam faggatni többször, de mindig másra terelte a szót. Ezzel kapcsolatban egy szót sem tudtam belőle kihúzni. Éreztem, megbánta, hogy megzavart az akkori történelem tanulásban. Most már tudom mit érezhetett. Félt a rendszertől, a rendszer besúgóitól. Visszagondolva: a felnőttek csak a napi feladatokra koncentráltak, szinte senki semmit nem mert mondani, még a családtagok is hallkan, szinte jelszavakkal beszéltek egymás között. Mindenki mindenkitől félt!

Tudod Zsófi! A nagy gazdasági világválság következtében rengetegen tönkre mentek. Hiperinfláció úgy nézett ki: pengőért reggel még tudtál kenyeret venni, délután már egy doboz gyufára sem volt elég. Csekély 8-10 óra alatt 50-60%-ot romlott a pengő értéke. Fővárosban az utcaseprők seperték az eldobált nagy címletű bankjegyeket. Hogy mindez miért történt? Háború után, mint vesztes, bűnös ország jóvátételt kellett fizetnünk a győztes hatalmaknak. Hitelt nem kaptunk, gyárak, üzemek nagy része nem termelt. Élelmiszer és munkaerőhiány nehezítette a helyzetet, hiszen sok férfi meghalt a háborúban. Lerombolt, kifosztott országot kellett újjá építeni. Az emberek éheztek. Falun a gazdák szűkösen, de megtudták termelni a betevő falatukat és cserélgettek egymás között. Úgy mondták: cserekereskedelem. Később a falukból begyűjtötték az árut a városiaknak. Volt valami begyűjtési minisztérium is. Nehéz idők voltak.

Ma Lili elemében van. Kézen fogva szépen lépeget és formázgatja a szavakat, hamarosan elkezd beszélni. Lassan futhatunk utána, nem gondolod Zsófi?

– Oh ne is mondja! Otthon csúszik, mászik, kapaszkodás nélkül pár pillanatig megáll egyedül. Segítséggel lépeget, imádja, hogy tud menni és élvezi, mert állva többet lát a világból. Szavak elejét szépen kiejti, de még könnyebben megértjük egymást mutogatással. – Alig várom, hogy tudjak beszélgetni a csöppséggel. Van egy mesekönyvem, amit az iskolakönyvtárból mentettem el. Az-az nem szolgáltattam vissza. Persze a könyvtáros és a tanító néni tudta, hogy nálam van, de nem kérték vissza. Lelkük mélyén örültek, hogy szegény kislány szeret olvasni. Igen Zsófi! Nagyon szegény családban nőttem fel.

Éveim során bárhova sodort az élet, a mesés könyv mindenhová elkisért. Első könyv, ami csak az enyém volt. 

Következő rész...

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat