CSAK ÚGY

11. Továbbtanulás….

Év vége felé egyik szünetben az osztályfőnöknőm oda lépett hozzám. – Sárika szívem! Végig néztem a továbbtanulási jelentkezéseket, már minden gyerek beadta, a te neved nem szerepelt sehol. Nem szeretnél tovább tanulni?

– Tanárnő kérem az iskola befejezése után nekem dolgoznom kell. – Dolgozni 14 évesen? Ki akarja ezt? – Kell a pénz anyuéknak és a testvéreimnek.

– Nem kislányom neked tanulnod kell! Délután haza mész és elmondott anyukádnak: tanáraid azt akarják, hogy szakmát tanulj. Folytatta; mai nap folyamán az iskolaigazgató végig telefonálta a középiskolákat. Egy olyan helyet talált, ahol még van felvétel, így beírattunk. Igaz messzebb van az otthonodtól, ezért kollégiumi ellátásban fogsz részesülni és a szakiskolában tanulmányod alapján ösztöndíjat is fogsz kapni.

Anyukádnak azt is mondd el, ne aggódjon, nem kerül pénzébe. Neki csak az első nap kell elvinni, a többit az iskola állja.

Elvégzed a szakiskolát és közben gondolkozhatsz a munkán.

Dolgozni majd az iskola után ráérsz. Feltétlenül mondd el anyukádnak, mihelyt hazaérsz.

Tanárnőm olyan határozottan mondta (szinte dühösnek láttam), így nem mertem vele ellenkezni.

Hazaérve rögtön mondtam anyámnak.

– Ő csak annyit mondott ki fog dolgozni? Ezért neveltünk fel? – Anyu! Nem Én akartam, hanem a tanárok döntöttek így.

Zsófikám! Bevallom, akkor nagyon össze voltam zavarodva. Szerettem volna munkámmal, pénzzel segíteni a testvéreimet, ugyanakkor szerettem volna tanulni is. Határozottan éreztem: amit addig tanultam az a tudás nekem kevés, többre vagyok képes, csak fogalmam se volt hogyan. Szerencsére a tanáraim átlátták a helyzetem, a családi hátterem és minden követ megmozgattak az érdekemben.

Ha nem ilyen tanáraim vannak, akkor talán az egész életem kapálással telt volna. Utólag is hálás vagyok a tanároknak. Nem tudom most mi van tanári fronton, de azt tudom, hogy akkoriban nem csak tanítottak, hanem a nevelés magas fokán álltak.

Zsófikám! Ha hiszed, ha nem, leges-legjobban a kollégiumnak örültem. Végre nem kell hallgatnom az örökös veszekedést, nélkülözést, a gyerekek zsivaját. Otthon nem volt egy pici sarok, ami csak az enyém lett volna, ahol nem hallom a gyerekek ricsaját, (legkisebb húgom 2 éves volt akkor). Rettentően vágytam, hogy egyedül lehessek, akár csak pár órára belefeledkezve a gondolataimban.

Örültem, végre külön ágyam lesz és nem kell osztoznom a húgommal és éjszaka nem arra ébredek, hogy fázom, mert a húgom lehúzza rólam a takarót. Ezen túl neki is jobb lesz és nekem is.

Ilyen apróságok jutottam eszembe. Kollégiumot úgy képzeltem el, mint az állami gondozottak otthonát. Kisebb koromban többször gondoltam arra, hogy az intézeti gyerekeknek jobb a sorsuk az enyémhez képest.

Ők biztos nem fekszenek le éhesen és nem engedik el őket reggeli nélkül iskolába. Nagyon vártam a szeptembert.

Boldogság öntötte el a lelkem, hogy ismét hallani fogom a csengő hangját.

Vártam az új iskolát és vártam az új otthonom.

következő...

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat