24.

Egy éves lehettem mikor a nevelőapám belépett az életünkben.

Imádott nagymamán hamar átlátott rajta. Mondogatta anyámnak,

- lányom nem lesz jó sorsod mellette. Ez az ember csak megjátssza magát.

Figyelmeztette a leendő apámat is, a kislányhoz egy újjal is hozzá nyúl nagyon csúnya vége lesz. Soha nem is mert bántani.

Az-az egyszer nagyon elfenekelt, mert anyám biciklivel elment a boltba, addig apámra bízott. Én ordítva a kövesút közepén futottam anyám után. Az autó dudált, de nekem dudálhatott, semmi nem érdekelt csakhogy utolérjem anyámat.

Egyik idős néni megismert és magához vett, ott álltunk a kapujukba, vártuk, hogy anyám boltból vissza érjen. A néni megvigasztalt és nyugodtan vártam. Már nem sirtam, a néni olyan szépen beszélgetett velem, teljesen megnyugtatott.

Mihelyt haza értünk anyám, apámmal Kegyetlenül elkezdett veszekedni.

- Még ennyit se lehet rád bízni? - Mi lett volna, ha elüti az autó? Szégyelld magad, dologtalan, semmire kellő.

Így utólag már tudom, ha anyám nem veszekszik vele, akkor semmi gond nem lett volna, de apám a szidalmakra bemérgett és talán meg is ijedhetett.

Tényleg mi lett volna, ha valami baj történik a kislánnyal? Talán azért kaptam ki, hogy tanuljam meg, szó nélkül nem hagyhatom el a szülőt!

Szó, mi szó, nagyon elfenekelt. Fájni nem fájt, mert a pelenka felfogta az ütést és szerintem nem is ütött nagyokat, inkább a kiabálása, ami megijesztett. Többet soha nem bántott. Nekem elég volt, ha rám szólt. Félni nem féltem, de igazán megszeretni nem tudtam.

A víz soha nem válik vérré!

Nevelőapám nevére vett, gyermekeként nevelt, annak ellenére egész életem során idegennek éreztem.

Felnőttek, ha nem tudnak együtt élni, akkor természetes, hogy útjaik különválnak, de a gyermekeit nem dobhatja el a szülő.

Sajnálom, nevelőapámat nem tudtam szeretni, mert kettő  édes gyeremekét eldobta. Mai napig haragszom rá.

Belegondoltam a fiai mit érezhetnek az apjuk iránt?

Biztosan azt, amit én a sajátom iránt. – Hiányzott! Hiányérzetem: az édesapai ölelés, a szeretet (nélküliség) egy életen keresztül elkísér és ahogy telnek az éveim egyre jobban felerősödik a hiány.

Egyszer, amikor már az élet dolgaira feleszméltem,- anyámat faggattam, miért nem látogatja apám soha a saját gyermekeit?

Anyám annyit mondott: lányom volt idő, amikor kértem látogassa meg a fiait. Jó lenne, ha a gyerekek egymást megismernék, de semmi választ nem kaptam.

Hidd el soha nem tiltottam. Elhittem, mert tudtam, anyám soha nem hazudott. Kényes kérdésekről inkább másra terelte a szót.

Hazugság soha nem hagyta el a száját.

Folytatás...

 

Oldal: 24.)A víz soha nem válik vérré!
CSAK ÚGY - © 2008 - 2024 - marara.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat