CSAK ÚGY

21.rész

Ma is jön a lovagod?

– Sári néni,- ne nevettessen, nem a lovagom! Egyszerűen olyan barátnak tekintem, akivel hasonló a gondolkodásunk és jó érzés szinte a semmin is felszabadultan nevetni. Gabriel megértette, hogy nekem fontos Önnel beszélgetni, így csak munka után jön elém.

Nyugodjon meg; még nem született meg az a férfi, aki miatt magával megszakítanám a kapcsolatot. Életvidámságából merítem az energiámat. Örömmel hallgatom a bölcs megfontolt gondolatait, valós történeteit.

Néha nehéz felfognom, megemésztenem, hogy villany nélkül hogyan lehetett élni? Se hűtőszekrény, se mosógép. Mégis hogyan tárolták a megfőtt élelmiszert, hiszen estére hűtés nélkül megromlik. Hogyan mostak? Ezer és megannyi kérdés merül fel bennem.

– Zsófikám! Az étel soha nem romlott el. Anyám a főzést arra az időre időzített mire hazaértünk az iskolából. Otthon mindig friss étel volt, ha egyáltalán volt miből főzni. Bizony sokszor anyám bevizezte a kenyeret, cukorral vékonyan meghintette, "kettő az egyben" kajának hívtuk, mert a cukor által megvolt az édességünk is.

Képzeld el a mai napig sem tudom megenni a másnapos ételt, mélyhűtött készételt soha nem veszek. Legrosszabb az volt, nagy melegben is a sparhelten kellett főzni, vizet melegíteni, az nagyon szőrnyű, fárasztó az asszonyok energiáját teljesen kivette. Télire persze raktak el befőttet, lekvárt, akinek volt elég pénze disznót hizlalt a húst, szalonnát, kolbászt felfüstölték úgy elállt a következő vágásig.

Emlékszek olyanra is, hogy éhesen mentünk aludni, majd reggel iskolába. Mosás nagy teknőben kézzel történt. Hat gyerek ruháját, ebből plusz kettő gyerek pelenkáját kézzel kimosni, na az kemény munka volt.

Anyám mindig félt a mosási naptól talán jobban mint a kenyér dagasztástól. Estére már lelki ereje sem maradt. Az asszonyokra akkoriban nehéz feladat hárult. Környezetemben, akiket ismertem szinte minden családban sok gyerek született. A pici lakások tele ágyakkal. Szerencsések voltak azok a gyerekek, akik csak ketten aludtak egy ágyban. Pár évesen már segíteni kellett az otthoni munkában. Vizet, fát (rőzsét) hordani.

Talán tíz éves voltam, egyik testvéremet orvoshoz vitte anyám a másik faluban, többiekre nekem kellett vigyázni. Éhesek voltunk, találtam krumplit és neki álltam főzni. Megpirítottam a hagymát, tettem bele pirospaprikát és, hogy meg ne égjen a paprika felöntöttem vízzel. Szomszéd fiúgyerek (pár évvel idősebb volt nálam) épp akkor jött át megnézni nincs-e baj. Akkoriban a szomszédok nagyon oda figyeltek egymásra.

– Te mit csinálsz Sárika? Kérdezte tőlem a fiú

– Paprikáskrumplit, büszkén feleltem.

– Ezt nem így kell csinálni és elmagyarázta. Előbb a krumplit kell bele tenni, elkeverni és utána felönteni vízzel. Nagyon elszégyeltem magam. Egy fiú jobban tudja? Fogtam kiöntöttem az egészet és újra kezdtem. Később döbbentem rá, hiszen a végeredmény ugyan az. Mire anyámék hazaértek készen volt az ennivaló.

Anyu nagyon megdicsért. Következő főzésem lecsó volt, akkor már nem engedtem senkinek bele szólni a főzésembe. Utólag, hosszú évek távlatából öröm elmesélni, de korán se volt fényes életünk.

Gyerek voltam. Most már tudom a gyerekek könnyen veszik az akadályokat, mondhatnám azt is, ösztönösen cselekednek. Eszembe jutnak az emlékeim és csak mosolygok, néha meg hangosan kinevetem magam.

Francia drámában van egy mondat: " Mert magamat kigúnyolom, ha kell, De, hogy más mondja, azt nem tűröm el!"

következő....

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat